Képek és emlékképek
Rózsa Gyula írása
Takáts Mártonnak, a festőnek egyetlen komoly konkurense van, Takáts Márton, a grafikus. Az a rézkarcban, maratásban és repesztésben fölényesen járatos művész, aki már hat-nyolc évvel ezelőtt is pompás, erős és abszurd lapokkal hívta fel magára a figyelmet. És amely lapokból – miheztartás végett – most is látható néhány a Gellért téren.
Piranesi-sorozat darabjai úgy jelenítik meg a nagy barokk (klasszicista?, romantikus?) mesterre emlékezve Budapestet, mintha egy ismeretlenül kíméletlen pusztítás után volnánk. A Nyugati pályaudvar üvegteteje beszakadva, üvegfalai kitörve, és előtte, a sínek között már kinőtt a gaz, a Tőzsdepalotából csak a kapuzat maradt meg, a Nagycsarnok maradványainak nyílásain dől ki önnön romtörmeléke. Gyanús, de legalábbis különös figurák settenkednek, lapulnak és mesterkednek a kompozíciók mélyén, de nem tőlük lesz a mű ironikus és hideglelős. A klasszikusan komolyan vett tárgyszerűség, a pilléreket, szerkezeteket és elvadult növényzetet egyaránt monumentális súllyal előadó plaszticitás teremti meg reális-szürreálisnak, tradicionális-tiszteletlennek azt a különös egységét, amelytől Takáts nyomatai sűrűek, titokzatosak és teljesek lesznek.
Némely vászon – nem feltétlenül a korábbiak – tovább viszi ezt a szellemiséget. Leginkább persze a festmény méretű szén-papír kompozíciók, amelyeken a monokrómia, a sűrűsödő-ritkuló feketék demonstrálják a Ferdinánd híd pillérerdejének kietlenségét, de az első nagy terem néhány vedutája is ugyanezt kínálja, immár ecsettel és óvatos kolorittal előadva. Takáts sokat utazik és a hírek szerint sokat fényképez Európa nagyvárosaiban, és tudja olyan bájtalanul őszintének látni a párizsi Saint Lazare rendező pályaudvari végét, mint a Nyugatiét.
A kékek fakók és a sárgásvörösek, kedvetlenek, mint a hétköznap reggelek és a külső pályaudvarok általában, és kiválóan szolgálja ezt a világképet Takáts nem kevésbé bravúros festésmódja. A sok egymásba váltó sínpár csak egy-egy fehér ecsetvonás, amely olykor még ki is fut, meg-megszakad, a vaskerítés elmosódott függőleges nyalábja, és a szürkéskék támfal megint alig több egy-egy hosszú, szürkéskék ecsetnyomnál. És mégis – ez a festő különleges képessége – a látvány él, lüktet, szinte tapintható. A laza megformálás ellenére a síneken élfények, a fal minden kövének érezhető a súlya, két galamb a bágyadt fényárnyékban sütkérezik, a benyomás valahogy egy végletekig kidolgozott fotórealista képé.
Ugyanez a bravúr – látszólag durván-henyén odavetett formák, amelyeknek rendszeréből szinte naturális ábrázolás áll össze – egy acélszerkezetű híd, egy párizsi hajnali utcasor vásznán. A különleges módszer feszültséget kelt, a nézőben valami izgalmas nyugtalanságot, amelyet teljessé fokoz a keresetlen képkivágás és az egyelőre még visszafogott, fanyar kolorit. A már ezerszer eltemetett figurativitásnak, az ábrázoló piktúrának egyedi, hitelesen mai – mert szkepszissel és azonosulással teli –megnyilvánulása ez, hasonlóan a grafikákhoz.
Változás ott kezdődik, ahol az önfeledt azonosulás kiszorítja a szkepszist, és vele a feszültséget. A Vihar előtt a Gianicolón már a Róma feletti égre figyel, meg arra, hogy egy zárt erkélyes előtéri ház kváderein milyen szépen derengenek a fények, mindkettő finom pasztózusan, alaposan eldolgozva, s ennél is harsányabb, magazinfotó hatású az éjszakai Casino de Paris. Az ecsetkezelés a régi: nagy pászmákból kerekedik ki a parkoló limuzinok csillogása, és a rakparti láncoké is az ugyancsak kivilágított Bastille-on. De a kép tarka lett és csábos. Lehetőleg fekete ég alatt jelennek meg a kivilágítások és a tükröződések, kékek, vörösek, sárgák – főleg sárgák – a lámpák, a falak, a figurák háta. A vásznak, ha valóban fotók nyomán készültek, úgy készültek, hogy megmaradt rajtuk az emlékfényképhatás.
Hogy a képek csak bizarr bravúrként őrzik a folttal ábrázolás technikáját, az az – ez idáig legutóbbi – figurás kompozíciókon mutatkozik meg. A kül- és belföldi vendéglátóhelyeken megörökített lila hajú nők, sörön úszó habok és szódásüvegek festése változatlanul fölényes, de a végeredmény ennyi, feszültség nélküli helyzetkép, és még az olyan abszurd atelier-jelenetek sem többek egyelőre, mint amelyik a festőt Caravaggióval és Csernussal ülteti egy asztal köré.
(Rózsa Gyula, Népszabadság, 2013. október 10.)
