Próféta Galéria

Szüts Miklós képei elé

Talán nem véletlen, hogy Szüts Miklós műtermének konyhájában a falon Caspar David Friedrich leginkább formabontó, és egyben legzseniálisabb festményének reprodukciója látható: a Szerzetes a tengerparton. A kép négyötödét a felhős ég árnyalatai foglalják el, egyötödén a tenger kékesfeketéje és a homokszín föveny osztozik. Az egyetlen – alig észrevehető – alak a képen egy magányosan álldogáló szerzetes. Ezzel a képpel jutott el Friedrich festészetének addig a minimumáig, ahonnan számára már nem volt mit elhagyni, ahonnan már nem lehetett tovább fokozni a hiányt.

Szüts saját bevallása szerint ez az egyik legkedvesebb képe.
Kevés festőről mondható el az az egyébként rendkívül közhelyes megállapítás, hogy képes megújulni, de Szüts Miklós életművét látva minden kétséget kizáróan kijelenthető, hogy ezen művészek közé tartozik. Elég csak végigfutni az elmúlt négy évtized munkáit ahhoz, hogy képet kapjunk a folyamatosan változó életműről. Annak ellenére, hogy az elismerés, a kétezres évek képeinek sikere megelégedettségre, megállapodásra adhatna okot, Szüts 2011-es képei megint valami egészen új képi világba kalauzolnak. Ennél azonban jóval többről van szó; nem pusztán megújulásról, új témákról vagy új technikáról, hanem a kísérletezésről és a kockáztatásról. Pedig a művésznek nem lenne szükséges kockáztatni, hiszen eddigi pályája is jócskán tele volt újítással, kísérletezéssel.
A korai 80-as évek nonfiguratív vásznait, „monumentális kollázsait” a 90-es évek hűvös, sápadt, kisméretű csendéletei, majd az egyre növekvő méretű képek követik: csendéletek, melyek tárgyai egyre inkább a perifériára szorulva engedik át a vászon felületét önnön maguk hűlt helyének. Azonban nemcsak a tárgyak, de a témák is egyre periférikusabbak; a társadalom peremére szorultak világának képei. Az ezredfordulóhoz közeledve megszületik az ún. lakótelep-sorozat, melynek képein az ember hiányát csak fokozza a „hely” nyugtalanítóan intenzív hiánya. Az uniformizált terek közös motívuma éppen ez a „helytelenség”. Szüts képei kietlenségük, „helytelenségük” ellenére mégis ismerősnek, otthonosnak tűnnek; mondhatni otthonosan kietlenek, és épp erről a látszólagos ellentmondásról szólnak: hogyan válik a helytelenség (az uniformizált tér élménye) otthonossá, és a kietlenség ismerős érzéssé.
Ez az urbánus tematika válik hosszú évekre Szüts központi motívumává. A város, ahol élünk: a pesti lakótelep, a budai bérház, a gang, a villanydrót, a lámpasor, a háztetők, az üres járdák emberi figurák nélküli, elidegenített világa, a kihaltság, amely mindennek ellenére személyes ismerősként köszön vissza a képeken, és ez a személyesség jóval erősebb, megfoghatatlanul vonzóbb, mint a deprimált hangulat, szürkeség, vagy a téma személytelensége. Egy képi világ, amely egyszerre vonz és taszít.
A kétezres évek végére Szüts kilép a városból, útra kel. Képein megjelenik az utazás, az úton levés képi világa. Az ismerős helyeket ismeretlenek váltják, az otthonos kietlenség érzését a mai ember számára oly otthonos autós utazás váltja fel. Az új tematika új technikával társul, az új képek olaj helyett akvarellel papírra készülnek. Ez a képek hangulatát is megváltoztatva a konkrét körvonal feloldásához, a festőibb megjelenéshez vezet, az akvarell intenzív feketéi pedig még erőteljesebb haptikus hatást keltenek.
Tájakat látunk, de nem klasszikus értelemben vett tájakat. Nem a sétáló, szemlélődő, mindent tudó elbeszélő tájképeit, hanem sokkal inkább szubjektív benyomások eszenciáit; az autóval utazó ezernyi elsuhanó képkockájának lenyomatait. A képek horizontvonala nem követhető végig a felületen, csak épphogy fel-felvillan egy pillanatra, célt adva a tekintetnek, orientálva a képen utazót, miközben a természeti környezet sziluettje összefolyik, mintázatként kísérve a tekintetet a fény felé. Ez az a fény, amely a kihaltság, az ember nélküliség mellett, a sűrűsödő sötétség ellenére mindvégig megmarad, egyfajta vezérfonálként végigvonulva Szüts tájain, eljutva a legújabb képek világához.
Kiállításunk képei is a 2011-es sorozat darabjaiból kerültek ki. Ezeken a képeken a táj igen lassan, fokozatosan oldódik fel, a természeti környezet motívumokká, a motívumok gesztusokká alakulnak, és szinte észrevétlenül jutunk el a címek helyett már csak számokat viselő képek táj nélküli tájainak világába, ahol már a horizontot sem könnyű megtalálni. A tárgyi világ tájképeiből a tájszerű gesztusok világába jutunk, ahol már csak a táj emléke van jelen. Szüts utazása során a táj azonosítható, tárgyi elemei elmaradnak, lekopnak, elhasználódnak, fölöslegessé, terhessé válnak a festő számára. Már az a kevés, ami eddig volt is, túlontúl sok. A festő lemond a tájról annak érdekében, hogy még közelebb kerüljön ahhoz a keresett megfoghatatlansághoz, amelynek megfestéséről Friedrich is álmodott, és amiről Földényi F. László Friedrichről szóló remek tanulmányában így ír: „A szívet átható megfoghatatlanság vált a legérzékibb valósággá; a hiány elemi tapasztalat lett. Csakis ilyenkor merülhet fel egyáltalán az igény, hogy a megfoghatatlan kedvéért az ember mindent elhagyjon.”[1] Szüts Miklós lemondásának, kísérletezésének hátterében talán ugyanezt a vágyat kell keresnünk. A néző pedig egyedül, magára hagyva, fogódzók és viszonyítások nélkül áll a képek előtt, akárcsak a szerzetes a tengerparton.

Schneller János művészettörténész

[1] Földényi F. László: Caspar David Friedrich, in A festészet éjszakai oldala, 2004. 136. o.