Határtalan műterem
Rózsa Gyula írása Váli Dezső Szép képek című kiállításáról.
Megjelent a Népszabadság 2013. november 27-i számában.
Aki régóta nézi Váli Dezső képeit, óhatatlanul elmélkedni kezd azon az efelől szükségtelennek látszó évezredes igyekezeten, amellyel a festészet rendre hódítja meg a naplementét, Szent Péter keresztre feszítését és a barikádharcot közlendője érdekében. Váli ugyanis mindezt – csaknem mindezt: közölni való érzelmeit és gondolatait – a műterem egyetlen tárgykörében végzi el, immáron harminc esztendeje. Egy asztal, egy festőállvány, egy heverő, inkább négylábú dikó, néha az üvegablaksor – ennyi, s legfeljebb valami szőnyegféle az általa engedélyezett látványelem.
Ráadásul a spártai rekvizittár mintha mostanában tovább szikárodna. Ha a tizenkettes dátumú Műterem, csend képkivágásában még puha, szinte megfoghatóan anyagszerű az ágyat (dikót) fedő terítő (pokróc), és a Műterem – túlpart panorámájába belelóg egy apró, fekete szék, több, idei munkán a leltár elbizonytalanodni látszik. A festőállvány, a mégiscsak főszereplő az Árva műtermen grafitos-laza tűnődésbe fordul a szürke hátteren, a Vitatkozók, műterem című táblán vaskos, de omlatag ecsetnyomok jelenítik meg, és a Magánműtermen is foszladozik a forma, amelyet ráadásul elvág a képkeret.
Példák arra, hogy Váli miként teremt teljes világot csak színnel, csak formával, csak viszonylatokkal; csak, és egyetlen témával. Ami a színeket illeti: többnyire pasztell-tartózkodó árnyalatok, néha finoman elkoszolva, amelyekbe aztán hirtelen ütnek be olykor vadabb szépségek. Mint az Eltűnő műtermen, amelynek többszörösen rőt világába úgy hasít bele az izzó színűre festett festőállvány, hogy az egész már-már forradalmi jelképpé lényegül. Szolidabb, hétköznapibb, ha úgy tetszik neorealistább életérzést idéz szürke, szürkéből aligkék világával a Teljes csend… asztal-állvány együttese, s feltétlenül mediterrán emlékeket a Tenger és műterem három darabja, mindössze képben képpel, a képbeli tábla napos meg éjszakás derengéseivel.
Ha tetszik, a változatosság történetileg is megközelíthető. A Műteremsziget grafitosan laza, hátrahanyatló állványát (nevezzük már úgy, ahogyan a szakma: stafelájnak) elsodorja valami láthatatlan erő, és a horizont is sötét, mint egy német romantikus tájon. Mindez érdesebb, ha tetszik, fenyegetőbb szürke mélységgé válik a Műterem munkakezdéskor farostlemezén, amely komor, súlyos, mint az expresszionista grafika osztályharcosabb darabjai. S hogy a hazai hagyomány se maradjon ki: a Műterem, rend van cím fölött a vonalak olyan zsírosak és omlóan határozottak, mintha az alföldi piktúra ecsetje vezette volna őket.
Mindezt némi titkosan humánus viszonylatrendszer uralja. Nemcsak a címében vitatkozókat említő kompozíció lomha állványának és törékeny asztalkájának dialógusa, nem csupán egy-egy üres képkeret magánya sugall antropomorf tartalmakat, hanem a gyanúsan mindig dőlő állványok, azok bohóccipő nagyságú, feltűnően ormótlan talpa is efelé hajlítja a nézőt. Olyan változatosságban, hogy pontosan érti, miért izgalmas számára mindvégig egy csupa négyzetes képeket felvonultató kiállítás; csupa olyan címmel, amelyben mindben benne van az a szó – már leírni is monoton –, hogy műterem.
Példák arra, hogy Váli miként teremt teljes világot csak színnel, csak formával, csak viszonylatokkal; csak, és egyetlen témával. Ami a színeket illeti: többnyire pasztell-tartózkodó árnyalatok, néha finoman elkoszolva, amelyekbe aztán hirtelen ütnek be olykor vadabb szépségek. Mint az Eltűnő műtermen, amelynek többszörösen rőt világába úgy hasít bele az izzó színűre festett festőállvány, hogy az egész már-már forradalmi jelképpé lényegül. Szolidabb, hétköznapibb, ha úgy tetszik neorealistább életérzést idéz szürke, szürkéből aligkék világával a Teljes csend… asztal-állvány együttese, s feltétlenül mediterrán emlékeket a Tenger és műterem három darabja, mindössze képben képpel, a képbeli tábla napos meg éjszakás derengéseivel.
Ha tetszik, a változatosság történetileg is megközelíthető. A Műteremsziget grafitosan laza, hátrahanyatló állványát (nevezzük már úgy, ahogyan a szakma: stafelájnak) elsodorja valami láthatatlan erő, és a horizont is sötét, mint egy német romantikus tájon. Mindez érdesebb, ha tetszik, fenyegetőbb szürke mélységgé válik a Műterem munkakezdéskor farostlemezén, amely komor, súlyos, mint az expresszionista grafika osztályharcosabb darabjai. S hogy a hazai hagyomány se maradjon ki: a Műterem, rend van cím fölött a vonalak olyan zsírosak és omlóan határozottak, mintha az alföldi piktúra ecsetje vezette volna őket.
Mindezt némi titkosan humánus viszonylatrendszer uralja. Nemcsak a címében vitatkozókat említő kompozíció lomha állványának és törékeny asztalkájának dialógusa, nem csupán egy-egy üres képkeret magánya sugall antropomorf tartalmakat, hanem a gyanúsan mindig dőlő állványok, azok bohóccipő nagyságú, feltűnően ormótlan talpa is efelé hajlítja a nézőt. Olyan változatosságban, hogy pontosan érti, miért izgalmas számára mindvégig egy csupa négyzetes képeket felvonultató kiállítás; csupa olyan címmel, amelyben mindben benne van az a szó – már leírni is monoton –, hogy műterem.
